A magyar kultúrában mélyen gyökerezik az a szokás, hogy az alkohol szinte minden élethelyzethez hozzátartozik. Ha ünneplünk, bulizunk, „csapatjuk” a diszkóban, koccintunk; ha szomorúak vagyunk, „meg kell inni egy pohárral, hogy könnyebb legyen.” Ez a kettősség első pillantásra ártalmatlannak tűnhet, hiszen közösségformáló, oldja a feszültséget, és évezredes hagyománya van. Mégis, ez a hozzáállás veszélyes, mert azt sugallja, hogy az alkohol minden érzelmi állapotra univerzális válasz – pedig valójában inkább csapda.
A probléma gyökere abban rejlik, hogy az ital nemcsak az örömöt, hanem a bánatot is kíséri. Ezáltal rögzülhet az a mintázat, hogy bármi történjék, az alkoholhoz nyúlunk. Ünnepléskor a jókedvet fokozza, búslakodáskor a fájdalmat tompítja, de közben észrevétlenül beépül a mindennapi megküzdés eszköztárába. Így már nem pusztán társasági kellék, hanem olyan mankó, amely lassan kikezdi az önálló érzelmi feldolgozás képességét.
Gyakran él az a tévhit, hogy alkoholproblémája csak annak lehet, aki sikertelen, aki magányos, és aki a kudarcait akarja elfelejteni a pohár fenekén. Ez azonban torzító szemlélet. Az alkoholizmus – vagy az odavezető út – nem társadalmi réteg, siker vagy kudarc kérdése. Sőt, sokszor épp azok vannak a legnagyobb veszélyben, akik látszólag mindent elértek.
Egy sikeres vállalkozó például nem feltétlenül a bánatát akarja elfojtani, hanem a mindennapi nyomást szeretné oldani. A felelősség, a versenyhelyzet, a folyamatos teljesítménykényszer óriási terhet ró az emberre. Ilyenkor könnyű belecsúszni abba a gondolatba, hogy „egy pohár bor segít lazítani”, vagy hogy „megérdemlem ezt a kis feloldódást a nap végén.” A gond az, hogy ez a módszer gyors, kényelmes, de hosszú távon romboló. Nem tanít valódi stresszkezelésre, nem ad tartós megnyugvást, csak átmenetileg eltakarja a problémát.
A siker és az ital közötti kapcsolat így ugyanúgy mérgező lehet, mint a kudarc és az ital közötti. Az egyik esetben az öröm forrását, a másikban a bánat enyhítését keressük benne, de mindkettő ugyanabba a zsákutcába vezet: a függőség felé.
Amikor pedig a függőség kezeléséről esik szó, sokakban még mindig a rideg, kórházi környezet vagy épp az állami addiktológia képe jelenik meg: szürke falak, szigorú szabályok, személytelen ellátás. Nem csoda, ha emiatt sokan tartanak attól, hogy segítséget kérjenek. A Felépülők Családi Központ (felepulok.hu) azonban egészen más megközelítést kínál. Itt a környezet, a hangulat és a közösségi élmény éppoly fontos része a terápiának, mint a szakmai módszertan. Hiszen a felépülés nem csupán testi folyamat, hanem lelki újjászületés is, amihez szükség van biztonságos, inspiráló és szeretetteljes légkörre.
A központ vidéki, természetközeli helyszínen működik, amely már önmagában is megnyugvást ad a belépőknek. A zöld környezet, a csend és a friss levegő olyan hátteret biztosít, amelyben sokkal könnyebb a befelé fordulás és az önreflexió. Ez a nyugodt tér élesen különbözik a városi nyüzsgéstől, amely gyakran a függőség táptalaja volt. A természet közelsége segít lassítani a tempót, és lehetővé teszi, hogy a résztvevők újra kapcsolatba kerüljenek saját belső világukkal.
Nem véletlen, hogy a Felépülők addiktológia programja során hangsúlyt kapnak a kirándulások, a közös séták és a szabadság érzésének megélése. A függőség sokszor épp arról szól, hogy az ember rabja lesz valaminek – egy italnak, egy szokásnak, egy pótcselekvésnek. A szabadság újra felfedezése a természetben ezért nem csupán kikapcsolódás, hanem terápiás élmény. A résztvevők megtapasztalhatják, milyen józanul, tiszta fejjel is örömöt találni az élet egyszerű dolgában: egy napsütésben, egy erdei ösvényben, egy közös nevetésben.
A belső terek is tudatosan úgy vannak kialakítva, hogy barátságos, családias légkört árasszanak. A Felépülők Családi Központban nincsenek rideg kórházi ágyak és idegennek ható folyosók. Helyettük otthonos szobák, közösségi terek és meghitt hangulat várja a résztvevőket. Ez azért fontos, mert a gyógyulás során a biztonság érzése kulcsfontosságú. Az ember sokkal könnyebben megnyílik, ha nem érzi magát intézményi környezetben, hanem inkább egy családias közösség tagjaként.
A közösségi foglalkozások is ebben a légkörben zajlanak. Kiscsoportos beszélgetések (4–6 fő) segítik, hogy senki se vesszen el a tömegben, mindenki kapjon figyelmet és törődést. A résztvevők így bátrabban megosztják történeteiket, és sokkal gyorsabban kialakul a bizalom. A hangulatban a nyitottság és az elfogadás dominál – ez az a fajta közeg, amelyre oly sokan vágytak, de korábban nem találták meg sem a családban, sem a társadalomban.
A Felépülők filozófiája szerint a környezet nem csupán háttér, hanem aktív tényező a felépülésben. Ezért törekednek arra, hogy a bentlakásos program során a résztvevők valóban otthon érezzék magukat. Nem véletlen, hogy a központ nevében is szerepel a „családi” szó: itt minden a meghittségről, a közösségi összetartásról és az emberközeliségről szól. Ez a szemlélet különbözteti meg őket azoktól az intézményektől, ahol a szabályok és a struktúra sokszor fontosabb, mint maga az ember.
Mindez azért is lényeges, mert a függőséggel élők gyakran épp az otthonosság, a biztonság hiányától szenvednek. Az alkohol vagy más szer sokszor a menedék szerepét tölti be, amelyet azonban hosszú távon semmi nem tud egészségesen pótolni – kivéve egy valódi, támogató közösséget. A Felépülők Családi Központ hangulata ezért nem pusztán szép díszlet, hanem a terápia egyik alapköve.